Szombat hajnal. A kávézó majdnem üres, csak egy alvászavaros öregember üldögél teát szürcsölgetve az egyik elhagyott sarokban. A januári hideg jégvirágot festett az ablakokra, ezzel díszítve a dértől átláthatatlan kirakatot.
- Alice. Alice! Hahó! - Zane volt az, a munkatársam.
Egész jónak tűnt, hogy azzal a sráccal fogok egy műszakban dolgozni, akit már korábban is megszoktam, de eleinte kicsit zavart. Amikor erre gondoltam, mindig kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen ő segített megszerezni a munkát. Amikor beállítottam ide, a Monet's-ba, és a munka után érdeklődtem, szólt pár jó szót az érdekemben. Na jó, ne szépítsük. Rábeszélte a vezetőséget arra, hogy létrehozzanak egy új állást, hiszen nem bírja egyedül a szombat hajnali pörgést. Egyébként ezen kívül egészen jól kijöttünk, bár utáltam emlékeztetni rá, hogy csak munkakapcsolat van köztünk. Úgy tűnt, ezt az utóbbi időben elfogadta, és egészen összebarátkoztunk. Végül is, rosszabbat is el tudtam képzelni szombat és vasárnap hajnali társaságnak, mint Zanet, szóval végül megelégedtem a helyzettel.
Ahogy a munkámmal is. a szüleim még mindig nem találtak normális állást, anyukám négy órában dolgozott siralmas bérért titkárnőként, apukám alkalmi fuvarokat végzett, és az én fizetésemet is beleadva alig álltunk a lábunkon.
- Bocs, csak elbambultam. - ráztam meg a fejem.
- Semmi gond. Kiszolgálod az új vendéget? Én addig felébresztem a papát. Szerintem elaludt. - és tényleg, az eldugott sarok felé sandítva mintha a bácsi tényleg hortyogott volna az asztalra dőlve. Talán még a nyála is folyt. Fúj. - Hacsak, nem szeretnéd te feltörölni a papa-nyálat. - ajánlotta fel.
- Fúj. Inkább meghagyom neked. - feleltem, mire Zane elvigyorodott, és egy törlőronggyal elindult a békésen szuszogó bácsi felé.
Én fogtam a jegyzetfüzetem, és az új vendég felé indultam, aki egy újságot böngészett. Fel sem nézve a füzetből kezdtem neki a rendelés felvételének.
- Üdvözlöm a Monet's-ban, mivel szolgálhatok?
A jegyzetfüzetből felpillantva megláttam az új vendéget, aki szintén akkor nézett fel az újsága mögül, és majdnem megállt a szívem. Láthatólag ő is ugyanezzel a gonddal küzdött. Ne. Ne. Neneneeneee...
- Én. Azaz, szia, Alice. Te mióta...
- Szia, nem is tudtam, hogy...
Hitetlenkedve néztem Patrickre. Azt hittem, nem jár többet ebbe a kávézóba. Hat hete, amióta itt dolgoztam, egyszer sem láttam itt. Egészen eddig.
- Nem is tudtam, hogy,.... - próbáltam befejezni a mondatot. Nem is tudtam, hogy mi? Hogy szokott kávézni? Vagy mi?
Feszengve néztem rá, ő pedig rám. Ez alatt az idő alatt volt időm kicsit megvizsgálni. Ma még valószínűleg nem borotválkozott, rövid borosta keretezte az arcát. Elegáns, mégis fiatalos fekete szövetkabátot viselt, valószínűleg méregdrága sállal, ami többe kerülhetett, mint egy évi fizetésem, fekete farmert, és bakancsot. Ezzel szemben kezdtem feszengni a monet's-es munkapólómmal, fekete farmerommal, kötényemmel és laza kontyba fogott hajammal.
Azt hiszem kicsit elbambultam, így ő törte meg először a csöndet.
- Én... örülök, hogy látlak, Alice. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. - kezdte kínosan. Láthatóan rosszul érintette, hogy itt talál, és valamiért nem akart a szemembe nézni.
- Én is. Szóval én is örülök, hogy látlak. Hozhatok valamit? - próbáltam nem megfeledkezni a helyzetről, mármint arról, hogy én vagyok a pincér, ő pedig egy vendég.
- Nem. Vagyis igen. - hirtelen böngészni kezdte az ét- és itallapot, mintha sosem látta volna azelőtt, pedig pontosan tudom, hogy régen sokat volt itt. Ő maga mondta. - mondjuk, egy zöld teát. Köszönöm.
- Rendben. Mindjárt hozom. - pontosan tudtam, hogy ezt fogja kérni. Amikor eltűntem a pult mögött, megráztam a fejem. Ilyen nem lehet. Nem volt itt majdnem két hónapig, és ma úgy döntött, jön. Nincsenek ilyen véletlenek. Vagyis, úgy tűnik, mégis vannak. Éreztem, hogy figyel, de nem mertem ránézni, ezért kínzó lassúsággal megcsináltam a teáját, mellé tettem két csomag barnacukrot, és kivittem neki.
- Tessék, zöld tea leforrázva, kevés szűrt citromlével és két csomag barnacukorral. - letettem elé a csészét, és ő végig engem nézve lassan megköszönte. Utoljára visszanézve rá visszamentem a pultba, ahol Zane várt rám.
- Alice, ez nem az az ember, akivel a múltkor itt veszekedtetek? - kérdezte zavartan.
- De, igen, ő az. És nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. - sóhajtottam fel.
- Nem, tisztán emlékszem. Azon veszekedtetek, hogy ki üljön ahhoz az asztalhoz. - emlékeztetett, mire az emlékre keserűen elmosolyodtam. - és amúgy is, az nem a múltkor volt, hanem már lassan két hónapja.
- Vagyis a múltkor. De nem az a lényeg. Teljesen egymásra voltatok kattanva. Mi történt?
- Egy, nem voltunk egymásra kattanva, kettő, semmi. Három, te olyan vagy, mint egy pletykás vénasszony.
- Ez van- vonta meg a vállát. - Pedig én láttam, amit láttam. Még most is érdekled.
- Ezt meg honnan veszed? -válaszoltam túl gyorsan, ezzel beismerve, hogy igenis érdekel, mit gondol rólam. Zane a győztesek mosolyával nézett felém, és megvonta a vállát.
- Testbeszéd. Amióta ott voltál, az egész testével feléd fordul. Most is.
A szemem sarkából lestem az asztala felé. Tényleg felém volt fordulva, de megráztam a fejem.
- Ez hülyeség.
- De, ami még feltűnőbb - folytatta Zane, mit sem törődve a sértésemmel - folyamatosan téged bámul. Ne mondd, hogy nem vetted észre.
Dehogynem vettem észre. Folyamatosan éreztem magamon a tekintetét, akár valami ölelő selymet magam körül. Ismét megráztam a fejem.
- Hülyeség. - ismételtem önmagam.
- Hát rendben, nem az én dolgom. - vonta meg Zane a vállát lemondóan. - Szeretnéd, hogy átvegyem?
- Köszönöm, megoldom magam is.
Körül-belül öt percenként néztem az asztal felé, hogy ellenőrizzem, van-e még teája, de az ital csak nem fogyott. Végül nem bírtam tovább, és megkörnyékeztem.
- Hozhatok esetleg még valamit? - léptem hozzá, ezzel kizökkentve a gondolataiból.
- Nem, köszönöm. kérném a számlát.
A hangnem és a stílus teljesen megváltozott. Nem nézett többé rám, csak tárgyilagosan, de udvarisan beszélt.
- Rendben. - mielőtt megfordulhattam volna, hogy elinduljak a számláért, újra megszólalt.
- Hogyhogy itt dolgozol? Ne mondd, hogy ennyi szabadidőd van?
Visszafordultam, és megremegett a szám sarka. AZ anyámra gondoltam, aki ebben a pillanatban is dolgozott. Sokszor hétvégézett mostanában.
- Csak egy kis zsebpénz kiegészítés. - nem tudtam a szemébe nézni, csak a padlót bámultam makacsul, aztán megfordultam, és a pénztárhoz siettem. Fogtam a blokkot - vagy egy órát volt itt, de egyedül egy teát ivott, így nem kellett sokat számolgatnom - és kivittem neki. Összesen két dollárt kellett volna fizetnie, de előhalászott a zsebéből egy százast, és a kezembe nyomta.
- Rendben, hozom a visszajárót.
- Nem kell, tartsd meg.
Nem akartam, hogy sajnáljon vagy lenézzen, ezért miközben összehajtogatta az újságját és belebújt a kabátjába, kinyitottam a pénztárt, kivettem belőle pontosan kilencvennyolc dollárt, és mielőtt tiltakozhatott volna, a kezébe nyomtam. Ő néma csendben nézett rám - nem értette. Én azonban elköszöntem, és hátat fordítva bemenekültem a konyhába.
- Szívesen látjuk máskor is itt a Monet's-ban, Mr. Stump. - mondtam hideg, színtelen hangon, amikor befordultam a konyhába, és csak a hitetlenkedő arcát láttam, amint még mindig a tenyerében lévő kilencvennyolc dollárra mered.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése