Azt se tudtam, merre menjek. Nem tudtam, kire számíthatok. Az érzések kavarogtak bennem, ahogy végighaladtam a nedves járdán. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, igazából senkivel sem akarok beszélni. Senkit sem akartam látni, csak egyedül gondolkodni. Így mit sem törődve a vízzel és sárral egyszerűen leültem az út szélére.
Nem hittem el, hogy a szüleim titkoltak előlem valamit. Mindig azt hangoztatták, hogy mennyire felnőttként kezelnek, mennyire bíznak bennem és ezért én is bízzak bennük. Eddig azt hittem, tényleg bíznak bennem, és nem csak a levegőbe beszélnek. Igen. Ennyire.
Ekkor elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen az utóbbi időben mennyi mindent kellett nekem is eltitkolnom előlük. Nem, az teljesen más. És már úgy is mindegy. Mindegy. - visszhangzott a fejemben, és elkeseredettséggel töltött el. A mindegy olyan... végleges. Visszavonhatatlan.
Nem bírtam tovább. Legördült az első pár könnycsepp az arcomról, le, a vizes, fekete aszfaltra. Örültem, hogy esik. Nem látszott, hogy sírok.
Szükségem volt erre. Mindenki előtt tartottam magam, legalább is megpróbáltam. De valamikor ki kellett engednem, mert csak gyűlt és gyűlt, aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Van így.
Egy idő múlva már tenyérnyi száraz felület nem volt rajtam, ezért lassan elindultam haza.
Ez a szó kivételesen nem egy jó filmezést, egy sütögetést, egy kanapén elterülést jelentett, hanem megbeszélnivalót. Sok megbeszélnivalót.
Beléptem a bejárati ajtón, amit fél órával, egy órával - nem tudom mennyivel ezelőtt - olyan haraggal és olyan gyerekesen csaptam be magam mögött, ezzel csak az ellenkezőjét bizonyítottam annak, amit mondtam.
A konyhapultnál az összeroskadt édesanyámat találtam, és hirtelen bűntudat ébredt bennem. Amikor felém fordult, megláttam azokat a jeleket, amik egy ideje ott voltak, csak túlságosan önző voltam és el voltam foglalva a saját nyomorommal ahhoz, hogy észrevegyem őket. Szeme alatt sötét karikák gyűltek, haja megviselt volt és fénytelen. Nem hasonlított az igazi önmagára, arra a nőre, aki kiskoromban az ágyam mellett ülve nyugtatott meg róla, hogy nincsenek szörnyek az ágyam alatt, aki halloweenkor velem együtt beöltözött. Most egy nőt láttam, akinek nem csak a saját életének súlya nehezedett a hátára.
- Szia, kicsim. -húzta nehézkes mosolyra a száját.
- Szia. - tüntetően leültem vele szemben, és vártam.
- Sajnálom, el kellett volna mondanom, hogy baj van. - kezdte.
- Igen, el kellett volna mondanotok.
- Csak... nem akartunk feleslegesen terhelni. Tudjuk, hogy itt az érettsége és így is nagyon nehéz neked...
- Anya, én megértem. És köszönöm, hogy vigyázni próbáltatok rám, de... felnőtt vagyok. Meg tudok birkózni a problémákkal, ha segíteni nem is feltétlen tudok.
Anya elmosolyodott. Átnyúlt az asztal felett, és megsimította a hajam.
- Tudom, Alice. Tudom.
- Szóval... Mi történt?
Az arca egy pillanat alatt komorodott el. Nagy levegőt vett, aztán a szemembe nézett.
- Tudod... én itthon vagyok és a háztartást vezetem, és apád dolgozik. Mindig is így volt, és egészen jól elvoltunk így. De körül-belül fél éve apádat visszahelyezték vezetőből egyszerű alkalmazottá... kapott valami.... végkielégítés-félét, és így egészen eddig jól voltunk ezzel, de a fizetés természetesen jóval kevesebb volt. Azt hittük, még egy darabig ellehetünk így, de ... de ma végleg kirúgták. - anya szemébe könnyek gyűltek. - Számítottunk erre, és már három hónapja keresek én is munkát, és most már ő is új munkát keres, de valahogy nem találunk, és a pénz is elfogyott.
A szavai pofoncsapásként értek. Ők hónapok óta műmosollyal az arcukon éltek, és én még észre sem vettem. Bizonygattam, mennyire érett és felelőségteljes vagyok, de semmit se vettem belőle észre.
- Én... segítek. Keresek én is munkát. Mondjuk a kávézóban. Iskola után. Mindenben segítek. Amit csak szeretnétek.
- Kicsim, legszívesebben visszautasítanám, de sajnos nem vagyunk abban a helyzetben. Az elkövetkező időszak iszonyatosan nehéz lesz, és utálom magam, amiért téged is belevonlak, de minden segítségre szükségünk lesz.
- Rendben. Akkor holnap el is kezdek munkát keresni. A kávézó pont jó lenne. Nincs messze, és amúgy is szeretek ott lenni.
Anyukám elmosolyodott. Keserű, de büszke mosoly volt ez. Keserű, mert szörnyű anyának érezte magát, amiért nekem is dolgoznom kell,, holott nem volt ellenemre. 18 éves koromban már nem megterhelő dolgozni, a tanulással is elleszek, és még segíteni is tudok, amikor épp szükség van rá.
Elindultam felfelé, de anyukám visszahúzott.
- Kicsim, arra kérlek, hogy... az öcsédnek ne mondd el. Nem szeretném ezzel terhelni. Kicsi még.
- Persze.
- És nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek. - körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. A vállára támasztottam az állam. Ilyen törékeny lett pár hónap alatt. És ami a legrosszabb, észre sem vettem.
Rám mosolygott, a hajam a fülem mögé söpörte, úgy, mint amikor még kislány voltam.
Aztán fölindultam a szobámba, felkaptam a dzsekimet, lerohantam a nappalin keresztül az előszobába, anyára mosolyogtam, s az ajtót magam mögött behajtva elindultam a kávézó felé, amit ha szerencsés vagyok, mostantól a munkahelyemnek nevezhetek.
Ekkor elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen az utóbbi időben mennyi mindent kellett nekem is eltitkolnom előlük. Nem, az teljesen más. És már úgy is mindegy. Mindegy. - visszhangzott a fejemben, és elkeseredettséggel töltött el. A mindegy olyan... végleges. Visszavonhatatlan.
Nem bírtam tovább. Legördült az első pár könnycsepp az arcomról, le, a vizes, fekete aszfaltra. Örültem, hogy esik. Nem látszott, hogy sírok.
Szükségem volt erre. Mindenki előtt tartottam magam, legalább is megpróbáltam. De valamikor ki kellett engednem, mert csak gyűlt és gyűlt, aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Van így.
Egy idő múlva már tenyérnyi száraz felület nem volt rajtam, ezért lassan elindultam haza.
Ez a szó kivételesen nem egy jó filmezést, egy sütögetést, egy kanapén elterülést jelentett, hanem megbeszélnivalót. Sok megbeszélnivalót.
Beléptem a bejárati ajtón, amit fél órával, egy órával - nem tudom mennyivel ezelőtt - olyan haraggal és olyan gyerekesen csaptam be magam mögött, ezzel csak az ellenkezőjét bizonyítottam annak, amit mondtam.
A konyhapultnál az összeroskadt édesanyámat találtam, és hirtelen bűntudat ébredt bennem. Amikor felém fordult, megláttam azokat a jeleket, amik egy ideje ott voltak, csak túlságosan önző voltam és el voltam foglalva a saját nyomorommal ahhoz, hogy észrevegyem őket. Szeme alatt sötét karikák gyűltek, haja megviselt volt és fénytelen. Nem hasonlított az igazi önmagára, arra a nőre, aki kiskoromban az ágyam mellett ülve nyugtatott meg róla, hogy nincsenek szörnyek az ágyam alatt, aki halloweenkor velem együtt beöltözött. Most egy nőt láttam, akinek nem csak a saját életének súlya nehezedett a hátára.
- Szia, kicsim. -húzta nehézkes mosolyra a száját.
- Szia. - tüntetően leültem vele szemben, és vártam.
- Sajnálom, el kellett volna mondanom, hogy baj van. - kezdte.
- Igen, el kellett volna mondanotok.
- Csak... nem akartunk feleslegesen terhelni. Tudjuk, hogy itt az érettsége és így is nagyon nehéz neked...
- Anya, én megértem. És köszönöm, hogy vigyázni próbáltatok rám, de... felnőtt vagyok. Meg tudok birkózni a problémákkal, ha segíteni nem is feltétlen tudok.
Anya elmosolyodott. Átnyúlt az asztal felett, és megsimította a hajam.
- Tudom, Alice. Tudom.
- Szóval... Mi történt?
Az arca egy pillanat alatt komorodott el. Nagy levegőt vett, aztán a szemembe nézett.
- Tudod... én itthon vagyok és a háztartást vezetem, és apád dolgozik. Mindig is így volt, és egészen jól elvoltunk így. De körül-belül fél éve apádat visszahelyezték vezetőből egyszerű alkalmazottá... kapott valami.... végkielégítés-félét, és így egészen eddig jól voltunk ezzel, de a fizetés természetesen jóval kevesebb volt. Azt hittük, még egy darabig ellehetünk így, de ... de ma végleg kirúgták. - anya szemébe könnyek gyűltek. - Számítottunk erre, és már három hónapja keresek én is munkát, és most már ő is új munkát keres, de valahogy nem találunk, és a pénz is elfogyott.
A szavai pofoncsapásként értek. Ők hónapok óta műmosollyal az arcukon éltek, és én még észre sem vettem. Bizonygattam, mennyire érett és felelőségteljes vagyok, de semmit se vettem belőle észre.
- Én... segítek. Keresek én is munkát. Mondjuk a kávézóban. Iskola után. Mindenben segítek. Amit csak szeretnétek.
- Kicsim, legszívesebben visszautasítanám, de sajnos nem vagyunk abban a helyzetben. Az elkövetkező időszak iszonyatosan nehéz lesz, és utálom magam, amiért téged is belevonlak, de minden segítségre szükségünk lesz.
- Rendben. Akkor holnap el is kezdek munkát keresni. A kávézó pont jó lenne. Nincs messze, és amúgy is szeretek ott lenni.
Anyukám elmosolyodott. Keserű, de büszke mosoly volt ez. Keserű, mert szörnyű anyának érezte magát, amiért nekem is dolgoznom kell,, holott nem volt ellenemre. 18 éves koromban már nem megterhelő dolgozni, a tanulással is elleszek, és még segíteni is tudok, amikor épp szükség van rá.
Elindultam felfelé, de anyukám visszahúzott.
- Kicsim, arra kérlek, hogy... az öcsédnek ne mondd el. Nem szeretném ezzel terhelni. Kicsi még.
- Persze.
- És nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek. - körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. A vállára támasztottam az állam. Ilyen törékeny lett pár hónap alatt. És ami a legrosszabb, észre sem vettem.
Rám mosolygott, a hajam a fülem mögé söpörte, úgy, mint amikor még kislány voltam.
Aztán fölindultam a szobámba, felkaptam a dzsekimet, lerohantam a nappalin keresztül az előszobába, anyára mosolyogtam, s az ajtót magam mögött behajtva elindultam a kávézó felé, amit ha szerencsés vagyok, mostantól a munkahelyemnek nevezhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése