Cahpter 9 - normal days

Reggel a decemberi fény alattomosan kúszott be a szobámba, kirántva engem a borzalmas s mégis csodálatos álomból.
A francba.
Nem akartam beismerni magamnak, de világosan emlékeztem az álmom minden egyes részletére. Újra ott voltam aznap este, amikor szakítottunk Patrickkel, de ott volt velünk ezúttal Tate is. Ott ült mellettem, újra elejtettem a táskám, Patrick üvöltve kérdezgette, hogy mégis mit gondoltam, Tate pedig szintén üvöltött: azt mondogatta egyre csak emelkedő hangerővel, hogy becsaptam, és csak pótlék. A szívem majd' megszakadt, de nem jött ki egy hang sem a számon, csak sírtam, míg végül magamat sem hallottam a hangjuktól, majd felébredtem.
A francba is. Akkor is tovább fogok lépni rajta.
Ha bele is döglök.
Jó, akkor talán nem.
Rosszkedvűen keltem fel az ágyból, felkaptam egy kardigánt, összehúztam magamon, és lesiettem kávét főzni.
- Jó reggelt. - megijedtem a csendben hirtelen felcsendülő hangtól, kicsit összerezzentem, ezzel magamra öntve pár csepp égető kávét.
- Szia anya.
- Milyen volt a tegnapi gitár óra?
- Az... Az tök jó volt.
- Örülök neki. Kicsim, nem tudom mi történt veled, csak annyit tudok, hogy nem akarod elmondani. Én ezt tiszteletben tartom. Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ugye, ha nagy baj lenne, elmondanád nekünk?
Láttam a szemében az aggodalmat, és hatalmas lelkiismeret-furdalásom támadt, de azért nehezen bólintottam.
- Köszönöm. 
- Én köszönöm, hogy megértesz.

Tényleg nehéz volt magamban tartani ezt az egészet, de nem volt más választásom. Ha elmondtam volna a szüleimnek, mindenkit bajba sodortam volna. Zoeyt, mert falazott nekem, magamat természetesen, több dolog miatt is,  és nem utolsó sorban Patricket is, azt pedig nagyon nem akartam. Így hát hallgattam.

Egyesek szerint a hallgatás felemészti az embereket. Szerintem ezt nem igaz. Remekül elvoltam a magam kis titkával. Az én kis rémálomba fordult tündérmesémmel.

- Alice, haló, van itt valaki? - valószínűleg éppen választ vártak tőlem, mert mindenki kérdőn nézett rám.
- Tessék? Bocs, nem figyeltem.
- Mi van veled? Mostanában sosem figyelsz. - mondta Adam, egy tizenegyedikes. Hogy kerültünk az iskola elé?
- Csak... kicsit fáradt vagyok.
Vállat vontam, és reméltem ezt elég magyarázat. Szerencsém volt. Pár pillanatig vizslattak, aztán új témába kezdtek. Egy ember viszont még mindig szúrós szemmel méregetett. Zoey rosszallóan megrázta a fejét, aztán nem is foglalkozott velem.

Azt hittem, annyiban hagyja végre a témát, de természetesen tévedtem. Harmadik szünetben talált meg. Éppen a szekrényemből vettem elő az irodalomcuccom.
-Meddig csinálod ezt? - ahogy becsuktam a szekrényajtóm, ő ott állt mögötte.
-Shakespeare színműveinek elemzését? Elvileg következő órán.
Zoey látványosan forgatta a szemét.
- Nem. Pontosan tudod, miről beszélek. Fejezd már be. Adj valami jelet. Tőlem legyél szomorú, nézzünk sírósfilmeket, vagy valami. Vagy vagdossunk szét Patrickről készült képeket. De ez, ez a semmi sokkal ijesztőbb... mintha nem is élnél.
Nem akartam azt mondani, hogy úgy érzem meghaltam. Mármint nem az önsajnáltatós féle drámai halál, hanem az a fajta, amikor az ember visszajön kísérteni.
Azt hiszem pár nap alatt elég ijesztő lettem.
- Ne hülyéskedj. Nyilvánvaló, hogy élek. - mondtam jobb válasz híján.
- Ne tedd a hülyét. - nézett rám komolyan.
- Szerintem nekem nem kell tennem - röhögtem el magam kínosan. - Figyelj. Már semmi bajom. Esküszöm.
Azzal ott hagytam a folyosó közepén.

Egyébként tényleg nem éreztem rosszul magam. Kifejezetten jól se. Olyan semmilyenen. Ez pedig nem adott okot arra, hogy hisztizni kezdjek.

Utolsó óra után rögtön hazaindultam.
Belépve az előszobába, folytott veszekedés zajára lettem figyelmes.
- Adrian, már rég elfogyott. Három hónapig azt éltük fel. Minden tartalékunk kezd elfogyni. - hallottam anyukám hangját a konyhából. És talán folytott zokogás...
- Megoldjuk. Mindig megoldottuk. - apu.
Mi? Mit kell megoldani? Valami baj történt?
- Mit oldunk meg?
Beléptem a konyhába. Anya hirtelen felém fordult, apa pedig összeharapta a száját.
- Semmit, kicsim. - próbált mosolyogni.
- Mi a baj? - kérdeztem egy fokkal idegesebben.
- Nem fontos. Neked nem kell ezzel...
- Ne kezdjétek, hogy gyerek vagyok hozzá. Igenis tudni szeretném, ha valami baj van.
- Kicsim, majd ezt mi...
- Nem! Elegem van abból, hogy ilyen szinten gyerekként kezeltek! A francba is, 18 vagyok, vagy mi. Tudni akarom.
A szüleim összenéztek, majd rám. Tüntetően hallgattak. A hirtelen támadt harag csak jobban felerősödött, ahogy rájuk néztem.
Hitetlenül megráztam a fejem.
- Sokszor ti vagytok a gyerekesek. - kínosan elnevettem magam, felkaptam a kulcsom, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.