Chapter 8 - teach me

- De vajon... honnan tudták, hogy szerettem volna gitározni? - kérdeztem Zoeyt irodalom alatt. Aznap jött először a gitároktatóm. Zoey feltűnően csendesen lógatta bele sűrű, barna hajzuhatagát az irodalomfüzetébe, és csak vállat vont. - Na nee... te köptél anyuéknak? - szisszentem fel. Az osztálytársaim mind felénk néztek, a tanár is, így egy fokkal halkabban folytattam.
- Nem, csak... segítettem gitároktatót keresni nekik... - húzta be a nyakát.
- Végül is... jól sült el. - vontam meg a vállam, kicsit köröztem a csuklómmal, és folytattam az írást.
- Az majd kiderül délután. - titokzatoskodott. - Annyit mondok: taníthatna engem is...
- Te nem vagy normális... - nevettem fel hitetlenül. Zoey kis gondolkodás után megvonta karcsú vállát, és valami olyasmit motyogott, hogy "attól még igaza van". Halk beszélgetésünket a csengő szakította félbe, így összecsaptam a füzetem, és mindent beledobáltam a táskámba.

- Egyébként ne aggódj! A tanítás lesz neki a legfontosabb.
- Remélem is. - haraptam bele a sonkás-sajtos szendvicsembe. A menza neonfényei zavarták a szemem, de nem volt más választás, kint szétfagytunk volna. Utáltam a menzát. Zsúfolt, ablaktalan helység, semmi természetes fény, zajos diákok.
- Elég... elvont. Művészlélek. Mint te. Hasonlítotok. - eleresztettem a fülem mellett a barátnőm célzását, inkább bedugtam a fél fülhallgatómat, és kicsit kizártam a világot.

Egyre jobban vártam a délutánt - nem Tate miatt. (Mint megtudtam, így hívják.) Tényleg meg akartam tanulni gitározni, így azonnal, amint hazaértem, gyorsan tanultam, aztán tűkön ülve vártam Tate-t. Percre pontosan érkezett, amint csöngetett, én leszaladtam a lépcsőn, és ajtót nyitottam neki. Nem erre számítottam. Arra számítottam, hogy egy tipikus "ZoeyEsete" srác áll majd az ajtóban, szőke hajjal és trendi ruhákkal. Helyette egy hipszter stílusú fiú állt az ajtóban, ("AliceEsete") sötétbarna, majdnem fekete hajjal, és mély, sötét szemekkel.
- Szia! Tate vagyok, biztosan te vagy Alice. - köszönt azonnal mosolygósan. A vállán gitártok lógott és egy táska.
- Szia, igen, én vagyok! Gyere csak be! - invitáltam mosolyogva. Az optimizmusa és a jókedve azonnal rám ragadt. Követett a nappaliba.
- Egy pillanatot kérhetek? Lehozom a gitárom...
- Persze!
Gyorsan felrohantam az emeletre, és azonnal tárcsáztam Zoeyt.
- Na, milyen Tate?
- Zoey, tudom, mire megy ki a játék...
- Nem is tudom, miről beszélsz... - nevetett a telefonba, majd letette. Idegesen néztem a telefonomra, majd felkaptam a gitárom és lesiettem a földszintre. Kicsit sajnáltam, hogy csak az volt rajtam, ami suliban is, de most már mindegy volt. Tate-t a nappaliban találtam, ahogy a kirakott rajzaimat nézegeti.
- Te csináltad őket? - mutatott egy képemre.
- Igen. Bár ezek inkább régebbi rajzaim...
- Egyszer láthatom a többit is?
- Persze. - mosolyodtam el.
- Kezdhetjük?
- Részemről igen. - mutattam fel a gitárom, elnevette magát.
- Az még ma nem fog szerintem kelleni... előbb egy kis elmélet. - a mosoly azonnal lehervadt az arcomról.
- Ugye most csak szívatsz?
- Nem. Tényleg elméletezünk ma. - röhögött fel Tate.
- Nee... Azt nem lehet valahogy átugrani?
- Jó, akkor elméletezünk kicsit... - mondta, mire egy fájdalmas nyögés volt a válasz, - aztán megtanítok neked egy egyszerű dalt. Csak négy akkord. Így jó?
- Mennyi az elmélet? - kérdeztem félve.
- Nem sok. Maximum egy óra.
- Muszáj, igaz?
- Igen. - nevetett fel ismét. - Így jó lesz? - kicsit bólintottam, mire elhelyezkedett a kanapén, és a fejével maga mellé intett, lehuppantam és azonnal törökülésbe raktam a lábaim. Elmosolyodtam az ösztönös mozdulatomon, és már készültem normálisan leülni, amikor Tate ugyanígy tett.
- Szóval. Mennyit tudsz?
- Őszintén? Vannak a húrok. És valami csoda folytán néha dalokba rendeződnek. Ennyi. - vontam meg a vállam.
- Akkor... egy kicsit több lesz az elmélet. - konkrétan kiröhögött. Mondjuk, nevetségesen kevés tudással akartam azonnal gitározni, így igaza volt, de akkor is, na. - Szóval...

Nem hazudok, másfél órányi kemény elmélet vette kezdetét, amit nem szakíthatott meg se csöngő, se telefoncsörgés, de megérte, mivel másfél óra múlva Tate megszólalt.
- Na jó, szerintem mára elég az elmélet.
- Szerintem is... - mondtam fáradtan, miközben gyorsan összecsuktam a zeneelméleti könyvet. Merthogy közben az is előkerült. Pechemre.
- Van még kedved megtanulni azt a dalt, vagy nagyon fáradt vagy? - a "megtanulni" és a "dal" szavakra felkaptam a fejem, és újult erővel ültem fel a kanapéra.
- Van kedvem.
Tate a lelkesedésemet látva elmosolyodott, gyorsan felkapta a gitárom, behangolta (mert ugye azt nem tudom megcsinálni, szerencsétlen hangszer eléggé el volt hangolódva), és pár pillanat múlva már a kezemben is volt a hangszer.
- Először egy Hmoll. - mutatott rá az elém tolt akkordtáblázatban a kezdő akkordra. Szerencsétlenül lefogtam, majd megpengettem, de olyan szinten szólt hamisan, hogy még Tate is összeszorította a szemét.
- Hupsz. Egy kicsit hamis volt... - húztam be a nyakam.
- Egy kicsit? - megint kiröhögött. Kösz. - Várj, segítek... - közelebb csúszott hozzám, a hátamat átkarolva lefogta az akkordot, a másik kezével pedig megpengette a húrokat. Az akkord elsőre tökéletesen megszólalt. - Aztán Gdúr... - közelebb csúszott, így kényelmesebben elérte a gitárt. Én kicsit meglepődtem, de aztán nyugodtan hagytam, hogy gyakorlatilag átöleljen. - Aztán D... és végül egy A...
- Ez... milyen dal? - ismerős volt. Nagyon. És fájt.
- Young Volcanoes a címe... AZ előadó meg, azt hiszem...
- Fall Out Boy. - mondtam halkan. Amióta Tate-tel vagyok, teljesen megfeledkeztem Patrickről... most megint eszembe jutott.
- Valami... gond van? - kérdezte Tate.
- Nem, semmi. - pattantam fel. Tatte láthatta, hogy valami nincs rendben.
- Hát, szerintem mára ennyi volt... Találkozunk jövő héten. - kicsit sértődöttnek tűnt.
- Tate, figyelj kicsit, én nem miattad...
- Nem. Semmi baj. Gyakorolj sokat, rendben? - erőltetett mosolyt az arcára. - És bocsánat.
Letörten néztem utána, amint kisétált az ajtón. Nagyszerű. A francba.