7., rész - WHY?!

Music=happiness?

Az elkövetkező napokban csak arra tudtam gondolni, amit Pete mondott. Na meg, persze a szakításra. Nem is tudtam, hogy valaki ennyire tud hiányozni. Mintha Patricket kitépték volna az életemből, és most csak a tátongó seb maradt volna a helyén.

Persze nem egyszer gondoltam rá, hogy tényleg utánamegyek, és meggyőzöm róla, hogy ez nem jó. De végül mindig elvetettem az ötletet, mondván, úgy sem sikerülne a közelébe férkőznöm… és attól is féltem, hogy újra randizni kezdett, és akkor én lennék a szánalmas, lerázhatatlan rajongó kislány.

A szüleim aggódtak értem: látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Karikásak voltak a szemeim, keveset ettem, keveset beszéltem, és keveset jártam el itthonról. Próbáltak rájönni, hogy mi lehet a bajom, de a problémám egyediségéből adódóan ez nem volt könnyű.

Tehát szenvedtem, befordultam, de a legjobb barátnőmnek ebből elege lett.

-Szedd már össze magad! Ez nem te vagy!- szólt rám egyik nap. Az iskolában voltunk, a folyosón, én a szekrényembe pakoltam éppen be, és készültem volna előszedni az iPodomat, hogy ismét újabb szünetet töltsek együtt a depressziós zenéimmel. Egy sóhajtás után becsuktam a szekrényajtóm, és hirtelen szembefordultam Zoeyval.

-Nincs semmi bajom!

-Na, persze.-forgatta a legjobb barátnőm a világoskék szemeit. -Nem fogom nézni, ahogy szenvedsz!

-Igazad van. De sosem éreztem még magam így. Sosem viselt meg szakítás ennyire. Ráadásul ilyen rövid idő után…-sóhajtottam újabbat.

-Azért megértelek. Mert ugye Patrick…hű...- nézett ábrándos tekintettel.

-Hát igen. Kösz, hogy emlékeztetsz! – röhögtem fel fájdalmasan.

-De akkor is csak egy srác! Annyi van még belőle. Ne csináld már!

Igaza volt. Teljesen igaza. De akkor is…! Nem tudtam nem rá gondolni.

A suli után beléptem a házba, és a pultra dobtam a táskámat. Anya éppen

főzött valamit.

-Milyen volt az iskola?

-Ugyanolyan, mint mindig.-válaszoltam a mostanában egyre többször elhangzó szöveget. Anya sóhajtott egyet, majd megfordult, és a konyha fehér fényeben megláttam a gondterhelt arcát.

-Szívem, látom, hogy baj van. Miért nem mondod el? Talán bántott valaki?

-Semmi bajom, anya. Csak egy kicsit fáradt vagyok mostanában. Ennyi.- Hazudós. De nem mondhattam el neki az igazi problémám, és ezt nagyon sajnáltam. Mindig, mindent megbeszéltünk egymással. Zavaromban lesütöttem a szemem, és a konyhai csempe között lévő fugán futtattam át az ujjaim. Anya megrázta a fejét, majd visszafordult a készülő ételhez. Láttam, hogy bántja. Szomorúan néztem, majd halkan felsurrantam a szobámba.

Éppen törit tanultam, amikor anya lépett be a szobámba. Felnéztem a füzetemből.

-Szia. Beszélhetünk kicsit?

Nem láttam nála fehér zászlót, de úgy tűnt békés szándékkal érkezett. Megértette, hogy van egy olyan problémám, amit nem fogok vele megbeszélni, és bántotta is, de elfogadta. Én mosolyogva intettem az ágyam felé, mire ő szórakozottan lehuppant. A kezében egy nagy doboz volt, gondosan becsomagolva.

-Szóval... meg akartam vele várni apádat is, de egyszerűen nem bírom tovább. Bontsd ki!-nyújtotta felém izgatottan a dobozt. Én nem szórakoztam vele sokat, gyorsan kibontottam a hatalmas kartondobozt, és kihúztam belőle egy... akusztikus gitárt!

-Anya, ez... köszönöm!-borultam a nyakába.

Nagyon régen szerettem volna megtanulni gitározni. Fogékony vagyok a művészetekre, így valamennyire a zenére is. De valahogy eddig kimaradt az éltemből. Eddig.

Anya mosolyogva ölelt át.

-Úgy gondoltam, most rád férne egy hobbi, ami kicsit... ellazít.-nem ezt akarta mondani. Ott volt a nyelvén az eltereli a figyelmed, de végül nem mondta ki. Igaza volt. Kellett valami, ami eltereli a figyelmem. És ez a gitározás lett.

Megbabonázva vizsgáltam a fekete gitárt, végighúztam a húrokon az ujjam, boldogan figyelve a hangokat.

-Ó, és még egy apróság...-halászta ki a zsebéből anya a fehér pengetőt. Mosolyogva elvettem tőle, és újra megpendítettem a húrokat. A gitár be volt hangolva, tökéletes összhangban csendült fel.

-Hát nem vártál meg vele?-kérdezte apa a szobámba lépve, és amint meglátta, hogy milyen hatással van rám a hangszer, minden bosszúsága elszállt, anya felállt, apa félig átkarolta, és úgy figyeltek.

-Annyira köszönöm! Tényleg!-öleltem meg őket újra. Miután elengedtek, úgy tűnt, távozni készülnek, de anya visszaszólt.

-Ó, Alice, még valami! Holnap háromra jön a gitároktató. Nagyszerű tanárnak tűnik, és nagyon lelkes.

-Kicsit túl lelkes is...-mormogta apa.

-Mi? -kaptam fel a fejem.

-Semmi.-nézett anya szúrós szemmel apára. Valami miatt úgy éreztem, vitáztak már emiatt. Apa is legyintett, de nem tűnt valami hitelesnek. Ha apa nem örül, az azt jelenti, hogy... fiú. Ráadásul valószínűleg korombeli.

-Mi viszont megyünk...-szólt anyu, amikor látta, hogy szeretném kipróbálni a gitárt. Egyedül. Hálás mosolyt küldtem felé, mire apuval kioldalagtak a szobámból, és végre egyedül lehettem a hangszerrel. Gyönyörű volt.

Miután rájöttem, hogy nulla tudással nem sok mindent tudok kicsikarni belőle, arrébb raktam, és felhívtam Zoeyt. Természetesen tudott a dologról (anyuékkal összebeszéltek), de türelmesen végighallgatta az ömlengésemet. Aztán áttértünk arra a témára, ami őt is érdekelte. Ő már találkozott a tanárommal, és mindent elmondott róla. 19 éves, művészeti szakos egyetemi hallgató, és mellette gitároktató... Miután minden nagyon „mély és fontos” dolgot kibeszéltünk, leraktam a telefont.

Még egyszer megpróbálkoztam a gitárral, de mivel nem egy filmben vagyok, ahol a lány valami csodás módon kézbe veszi a gitárt, nulla tudással gitározik egy sort és mindenkit lenyűgöz, még mindig nem ment.