-És hogy reagált arra, amikor megtudta a korod? -kérdezte Zoey. Nálunk voltunk, én a tükröm előtt ültem, ő pedig a hajamat csinálta.
-Hát... Az a helyzet, hogy... nem mondtam még el neki. -Zoey kezében megállt a csat, amit éppen felemelt.
-Mikor szándékozod elmondani?
-Még nem. Nem tudom. Lehet, hogy ma. De szeretném, ha ez az este még szép lenne, mert ha megtudja, lehet, hogy nem is akar velem többet randizni.-sóhajtottam fájdalmasan.
-Hát... szerintem mondd el a ma este végén. Azért jobb, ha tudja. Azok alapján, amit elmondtál, és az alapján, hogy hogy viszonyul hozzád, szerintem nem lesz semmi baj. És ha igen? Csak egy srác. Még nem szerettél bele.-én hallgattam.-Ugye, Alice?
-Zoey, én... nem tudom.-sütöttem le a szemem.
-Alice, kérlek, könyörgök, mondd, hogy nem szerettél bele!
Én a kezeimet néztem.
-Na, szép.-fújtatott Zoey.
-Neked ez miért baj?-fordultam hátra idegesen.
-Jaj, Alice, én csak neked akarok jót! Nem akarom, hogy ennek csúnya vége legyen.
-Sajnálom.-nyugodtam le. Ő csendben csinálta tovább a hajam.
-Kész!-szólt pár perc múlva. Felnéztem a tükörbe. Kivételesen hagytam, hogy a sminket is ő csinálja. A hajam besütve omlott a vállamra. A sminkem szemhangsúlyos volt: fekete füstös szemek és natúr színű rúzs, ami passzolt a ruhámhoz. Felvettem egy fekete magassarkút, felkaptam egy fekete kistáskát, és lesétáltam a lépcsőn.
Bementem a nappaliba elköszönni anyéktól. Ők úgy tudták, randira megyek. Ami igaz is volt. Csak azt elfelejtettem megemlíteni, hogy egy olyan sráccal megyek, aki majdnem 12 évvel idősebb nálam. Ezen kívül minden stimmelt. Megdícsértek, hogy milyen csinos vagyok, és megígértették, hogy nem jövök nagyon későn.
Zoey az előszobában várt. Megszorította a kezem, és sok szerencsét kívánva kilökött az ajtón. A kivonulásom tökéletes lett volna. Csak éppen a fagyos betonon a lökés miatt majdnem eltaknyoltam. Hangosan szitkozódva egyensúlyoztam, hogy ne essek el. Amikor végül sikerült újra megállni a lábamon, halk nevetést hallottam magam előtt. Az utcát most csak az utcalámpák halovány, villódzó fénye és az ablakokból kiszűrődő fény világította meg, így kellett pár másodperc, hogy a szemem hozzászokjon a homályhoz.
Patricket pillantottam meg a kocsijának támaszkodva, zsebredugott kézzel. Egy szürke zakóban, fekete nadrágban, fekete ingben, és természetesen kalapban állt előttem. Elállt a lélegzetem, és majdem megint elestem, most viszont nem foghattam volna arra, hogy ellöktek.
-Nem röhög!-sétáltam felé lassan.
-Miért vettél fel kényelmetlen cipőt?-kérdezte Patrick, és a hangjából tudtam, hogy mosolyog.
-Becsüld csak meg! Nem sokszor szoktam magassarkút hordani. Ritka alkalom.
Odaértem hozzá. Nem tudom, mennyit látott a sötétben, kabátban, de úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Elöntött a büszkeség és az öröm. Megálltam előtte egy pillanatra, ő pedig megindult felém. Magához húzott, átölelt, és megcsókolt. Csak remélni mertem, hogy a szüleim nem néztek az ablakból. Nehezen tudtam volna kimagyarázni, hogy miért csókol meg egy olyan pasi, aki látszatra is sokkal idősebb nálam, és egy olyan kocsival jár, ami valószínűleg többe kerül, mint a házunk. Ó, és Patricknek is nehéz lett volna elmagyarázni, miért laknak nálam a szüleim.
-Indulhatunk?-kérdezte Patrick.
-Persze.
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, beültem a meleg kocsiba, és pár pillanat múlva már ő is ott ült mellettem. A motor halkan felzúgott, és elindultunk. Megfogta a kezem, majd pár pillanat múlva megszólalt.
-Bent égett a villany. Véletlen hagytad égve, vagy...?
Én a sötétben elvörösödtem. A francba. Gyorsan ki kell találnom valamit.
-Öö... együtt élek az egyik csoporttársammal... és ő volt otthon.
-Tényleg, nem is kérdeztem még, hogy mit tanulsz.
-Szociológiát.-vágtam rá az első dolgot, ami az eszembe jutott.
-Hogyhogy nem vagy koleszos?
-Utálom a koleszt.
Csendben ültünk a kocsiban, és Patrick szerintem nem értette, miért olyan kínos nekem ez a téma. Lassan beértünk a belvárosba: minden ki volt világítva, az emberek sétáltak a hideg novemberi estében, vagy étteremben ültek. Behajtottunk egy macskaköves utcába.
-Megérkeztünk.-kinyitotta nekem az ajtót, és segített kiszállni. Meglepő módon egész jól ment a macskakövön való sétálás magassarkúban. Megfogta a kezem, úgy vezetett végig az utcán. Csillogó szemmel néztem a forgatagra. Forralt bort és meleg teát árultak standokról, a főutcára befordulva pedig drága üzletek és éttermek mellett mentünk el. Patrick mosolyogva figyelte, ahogy a pörgést nézem.
Egy étterem felé húzott. A bejárat két oldalán művészien megnyírt bokrok voltak, végig a lépcsőn. A bejáratnál egy ajtónálló vette el a kabátokat. Kicsit alulöltözöttnek éreztem magam a szőrmék, drága, márkás ruhák és ékszerek között. Patrick, mintha csak megérezte volna a habozásom, finoman megszorította a kezem. Kétségbeesetten néztem fel rá. Ő bátorító mosolyt küldött felém, aminek következtében én is reflexből elmosolyodtam. Egy fokkal bátrabban léptem be. A pincér azonnal elvitette a kabátjainkat és a helyünkre kísért. A hosszú, bézs falú, fényfűzérekkel díszített teremben halk zongoraszó szolgált alapzajként. A fényfűzérek meghitten, kellemes fénybe vonták az éttermet, amit fokozott az, hogy minden asztal felett egy hasonló csillár függött. A falakon színben harmonizáló festmények függtek.
Elvezettek minket egy nyugodtabb sarokba, hoztak étlapokat és magunkra hagytak.
-Ez...nagyon szép hely!-ámuldoztam még mindig.
-Örülök, ha tetszik. És sajnálom, ha az előbb kicsit feszélyezve érezted magad. -húzta el a száját.
-Nem, dehogy éreztem!-simítottam meg a karját. Ő óvatos mosolyra húzta a száját. Megfogta a kezem, és lassan a szemembe nézett. A szívem a torkomban dobogott, és mintha lelassult volna az idő. Egy pillanatra már nem féltem az este végétől sem.
-Olyan furcsa. Mintha sokkal-sokkal régebben ismernélek.
-És a furcsa rossz?-kérdeztem félve.
-Nem. Dehogy is.-mosolygott Patrick, miközben megrázta a fejét. Valami megszakította a pillanatot: a telefonom csörgése.
Egy pillanat alatt történt minden.
A táskám után kaptam, erősen azzal a szándékkal, hogy elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra, akárki is az, de a mozdulat közben meglöktem a táskám, így leesett az asztalról. Természetesen minden dolog szanaszét gurult (mert miért is ne?). A körülöttünk ülők egy pillantást sem szántak az akciómra, én mégis vörös fejjel kezdtem szedegetni a dolgaimat. Patrick azonnal a segítségemre sietett, a földről szedegette a cuccaim. A kezébe akadt az igazolványom.
-Ne! Azt ne!-kaptam utána.
-Nyugi, mindenkinek rossz az igazolványképe!-nevetett, elkapta előlem, és vetett rá egy pillantást. Az arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, és sötét arckifejezés vette át a helyét.
-A kocsiba. Most!-szűrte idegesen a fogai között, és rám egy pillantást sem vetve a kezembe nyomta a már összeszedett táskám és a kocsikulcsát.
-Patrick, én...
-Várj meg a kocsiban!-próbáltam keresni a szemkontaktust, de ő csak idegesen meredt előre.
Felpattantam és megpróbáltam úgy kimenni az étteremből, hogy nem bőgöm el magam. Sikeresen kiértem az utcára, de az előbb történtek után már nem találtam se hangulatosnak, se vidámnak. Inkább csak magányosnak és hidegnek. Visszasétáltam a kocsihoz és idegesen bepattantam. Nagyon fáztam, a nagy loholásban otthagytam a kabátom az étteremben.
Nem tudtam, hogy mit fogok mondani, vagy hogy egyáltalán van-e még esélyem javítani valamit a dolgokon.
Pár perc múlva Patrick vágta be magát az ülésre, és a kezembe nyomta a kabátom.
-Elárulnád, hogy mi folyik itt?-kérdezte idegesen. Még sosem láttam ilyennek.
-El akartam ma mondani...-kezdtem határozottan.
-Mit? Hogy tizennyolc éves vagy?! Alice! Én nemsokára harminc leszek! Harminc! Felfogtad, hogy mi lenne, ha ez kitudódna?! -üvöltött velem.
-Igen, fel, képzeld! De azt hittem, hogy megérné... nekem legalábbis mindenképpen!
-Alice, komolyan! Belegondoltál, mit szólnának a szüleid? Be is perelhetnének! Börtönbe is kerülhetnék! De ha ez nem, akkor a média. Kibírnád, hogy paparazzók járnának a nyomodban?! Hogy iskolába sem járhatnál rendesen?!
-Igen, ki!
-Nem engedem, hogy ennek kitedd magad. Nem, ez semmiképpen nem jó így. Ennek véget kell vetni.-a szavak pofonként értek. Mintha úgy igazán, jó erősen pofonvágtak volna. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megvisel, hogy ő egy perc alatt elfelejtene mindent. Engem. Minket. Kinéztem az ablakon és összeszorítottam a fogam. Nem tehettem semmit, legördült egy könnycsepp.
-Te tényleg ilyen könnyedén lemondanál erről?-kérdeztem suttogva egy idő után.
-Alice, meg kell értened. Ezt nem szabad. A te érdekedben kell távol maradnom.
A kocsit hirtelen csend lepte be. Behallatszott a jókedvű nevetés és beszélgetés. Nehéz volt elhinni, hogy fél órája még én is olyan boldog voltam.
-Hazaviszlek. Most. Nem találkozunk soha többet.
A szavai teljesen összetörtek. Megsemmisülten ültem ott, mint egy adag szerencsétlenség. Beindította a motort és kifordult az utcából. Én dacosan kibámultam az ablakon, és a szétsírt sminkemet próbáltam némiképp elfogadhatóvá tenni. Nem sok sikerrel.
Ennyi? Vége? Tényleg? Tényleg ennyit jelentett neki? Én ennyit jelentettem?
Negyed óra múlva megállt a házunk előtt. Csak nézett előre és görcsösen szorította a kormányt. Az arcán kiolvashatatlan kifejezés volt.
-Patrick...én azért köszönöm. Mindent. Ezt a kis időt is. Bárcsak máshogy lenne...-mondtam elcsukló hangon. Patrick vontatottan bólintott egyet. Nem tudtam visszafogni a könnyeimet.
-Vigyázz magadra. Nagyon. -kérte Patrick, és leeresztette a kezét. Én megöleltem ő pedig szorosan körém fonta a karjait. A mellkasába fúrtam a fejem. Felnéztem a csillogó zöld szemekbe, és hirtelen ötlettől vezérelve... megcsókoltam. Rákulcsoltam a kezem a nyakára, hogy ne tudjon tiltakozni. Arra számítottam, hogy el fog lökni és üvöltözni kezd velem. De nem! Először természetesen meglepődött, de aztán ő is átölelt és közelebb húzott magához. Az ujjaim beleszántottak a vöröses-barna hajba.
A harmadik - és egyben utolsó - csókom Patrickkel.
Amikor ebbe belegondoltam, összerezzentem. Patrick elhúzódott tőlem, és szemrehányó pillantás mellett újra felvette az érdektelen és hűvös maszkot. Mintha kényszerítettem volna! Jó, először tényleg kényszerítettem, de aztán már nem!
-Szóval, vigyázz magadra.-újra megmarkolta a kormányt és meredten a szélvédőt bámulta. Az utcai lámpák hosszú árnyékokat vetettek az arcára, amitől még kevésbé hasonlított az én Patrickemre.
Aki szüntelenül mosolyog, és mindig azt teszi, ami helyes.
Vajon most ez a helyes? Úgy csinálni, mintha ez meg se történt volna?
Akkor úgy hittem, hogy igen. Valószínűleg tényleg az volt a helyes.
Bólintottam és néma csendben kiszálltam a kocsiból. Patrick nem nézett rám, csak meredten bámulta az autó ködlámpájának útra vetett fényét. Azt akartam, hogy rám nézzen. Kedvem lett volna visszaszállni és megkérdezni, hogy ugyan mi olyan érdekes azon az úton?!
Amint becsuktam az ajtót, rátaposott a gázra, majd pár pillanat múlva már nem is volt ott. Felsétáltam a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, és benyitottam. Odaköszöntem a nappaliba, és válaszoltam a kérdésekre. Persze, jól vagyok. Nem, semmi különös nem történt. Jó volt a randi, de nem hiszem, hogy lesz újabb.
Felvágtattam a szobámba, ledőltem az ágyra, és könnyektől homályos szemmel tárcsáztam Zoey számát.
-Szia! Na hogy ment?-én nem tudtam beleszólni a telefonba, csak néztem ahogy a könnyeim lassan eláztatják egy kis helyen az ágytakarómat. -Alice, szólalj már meg! Baj van?
-Igen. Nagy.-válaszoltam zokogva.
Elmeséltem neki mindent, ő néha visszakérdezett, mert nem értett semmit a zokogásomtól.
-Alice, én úgy sajnálom... -a telefonban csend volt, csak szipogásom hallatszott néha. -Beleszerettél?
-Igen.-válaszoltam halkan. Ebben az egyben teljesen biztos voltam.
-Akkor ki fogunk találni valamit. Maximum veszek neked egy szív alakú Patrick párnát, jó?-zokogva felnevettem. Zoey kicsit megkönnyebbült, hogy nevetni hall.
-Várj valaki hív.
-Okés. Majd hívj vissza!
A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott folyamatosan. Habozva felvettem.
-Haló?
-Alice? Szia, itt Pete.
-Szia.-köszöntem halkan. Miért hívott fel?
-Figyelj... bocsi, hogy megkérdezem, de mi történt? Patrick egy órája jött vissza, iszonyatosan feldúltan. Felrúgott pár dolgot... aztán beszállt az autójába és mint valami őrült, elszáguldott... Próbáltuk felhívni, de a telefonját itt hagyta... Onnan van a számod is.-Mi? Nem értettem semmit. Patrick feldúlt volt? Nem tűnt úgy, mintha egy kicsit is megvislete volna a szakítás. Akkor meg...
-Pete, az a helyzet, hogy Patrickkel... szakítottunk. Ma este.
-De ő szeretett téged!
-Mi?!
-Vagyis, izé... gondolom. MIért szakítottál vele?-egy pillanatig haboztam, hogy elmondjak-e neki bármit is, aztán végül arra jutottam, hogy rosszabb úgyse lehet.
-Nem én szakítottam. Muszáj volt. Mert én... túl fiatal vagyok hozzá. De nem úgy tűnt, mintha megviselte volna a dolog. Mármint a szakítás.
-Hidd el, nem mutatja. Hogy neked könnyebb legyen azt hinned, hogy ő nem szeret, és ezért belenyugodj. -aztán rájött, hogy megint elszólta magát.-Vagyis, gondolom. Egy tanács: ne hagyd, hogy ő döntsön. Most viszont mennem kell.-rakta le hirtelen a telefont. Én összeráncolt szemöldökkel meredtem a telefonra. Ezt hogy értette?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése