5., rész-WHY?!

A koncert

A koncert napja van. Délután öt.
Csengettek. Zoey az. Én már tűkön ülve vártam a barátnőm érkezését, hogy végre elkezdhessünk készülni. Úgy látszik, az izgalmam átragadt rá is, amikor megérkezett, iszonyatosan fel volt pörögve.
-Szia! Már azt hittem sose jössz!-nyitottam neki ajtót.
-Csak öt percet késtem! Hűű, ha hazaérsz, mindenképpen beszámolót követelek! MInden részletről!-ígértette meg velem.
-Jó, csak készüljünk már! És ne olyan hangosan, rajtad kívül senki sem tud róla, hogy éppen egy tizenegy évvel idősebb fiúval készülök randizni!-figyelmeztettem suttogva.
Felrohantunk a lépcsőn, és azonnal lázas készülődésbe kezdtünk.
 A terv a következő: Zoey is eljön a koncertre, csak ő éppen normális nézőként, utána ő hazamegy hozzájuk. Anyukája úgy tudja, hogy náluk alszok, csak összekészítem a cuccom. Aztán Patrick odavisz hozzájuk, így nem szerez tudomást semmiről, anyuék pedig megnyugszanak, tudván, hogy Zoeynál vagyok. Ennyi.
Felvettem a vadiúj szettem, amit Zoeyval vásároltunk a héten, gyönyörűen besütötte a hajam, smink. Percre pontosan hatkor elindultunk akoncert helyszínére. A hatalmas aréna bejáratánál kettéváltunk.
-Sok szerencsét! Ügyes legyél!-szorította meg a kezemet a legjobb barátnőm.
-Köszi! A koncert után megyek hozzátok! Szia!-kiabáltam még utána, amikor elnyelte a hatalmas tömeg. Jól ismerem, valószínűleg az első sorból fogja végigtombolni a koncertet.
Elővettem a telefonom, és felhívtam Patricket.
-Szia!-szólt bele jókedvűen.
-Szia! Itt vagyok. Hogyan tovább?-kérdeztem.
-Mindjárt küldök érted valakit, hogy kísérjen be a VIP folyosóig. Kérlek, állj oda a VIP bejáratához. Azt hiszem, jobb oldalon ki van írva.
-Rendben.
Letettem a telefont, és odaálltam az elkerített, őrökkel védett folyosó elé. Nem telt bele két perbe, és egy szekuritis sétált oda hozzám.
-Alice Ross?-kérdezte mogorván.
-Igen.
-Kérem, kövessen.-kinyitotta előttem a kordont. Az utálkozó rajongók tekintete szinte lyukat égetett a hátamba, ahogy bekísértek VIP folyosóhoz. Jobbra kanyarodtunk, és a sarkon ott állt Patrick. Mosolyogva elém jött.
-Köszönöm, Bill, innentől átveszem.-intett a szekuritisnek, aki egy pillanat múlva nem volt sehol.-Szia!
-Szia!-köszöntem mosolyogva.
-Mehetünk?
-Persze!
Elindultunk egymás mellett, ő átfogta a derekamat, és úgy vezetett a bonyolult folyosókon. Amikor meglátták őt, mindenhol automatikusan beengedtek engem is. Odahajolt a fülemhez, és belesuttogott.
-Gyönyörű vagy.-a hangjától felállt a nyakamon a szőr, ahogy a fülemen éreztem a leheletét.
-Köszönöm. Egyébként... hova megyünk?-hebegtem.
-Az öltözőnkbe. Bemutatlak a többieknek is. Nem baj, ugye?
-Nem, dehogy is.-ráztam a fejem automatikusan.
-Ó, és... ne lepődj meg, ha esetleg... kicsit... gyerekesek.
-Ezt hogy érted?-de választ nem kaptam, mert megálltunk egy ajtó előtt, amit Patrick kinyitott nekem. Beléptem a hatalmas helységbe. A szintén hatalmas kanapén két ember ült, egy pedig a földön feküdt-ezt nem teljesen értettem-, és valamin iszonyatosan röhögtek.
Amikor megláttak minket, egyből felpattantak.
-Alice, ő itt Andy-mutatott az egyikükre, egy szakállas alakra, aki estelenül intett nekem.- Ő Pete, na, őt kerüld el.-mutatott egy sötét hajú, alacsony srácra-aki az előbb még a földön fetrengett-, és elkezdett röhögni.
-Most miért?-kérdezte Pete.
-Mert nem akarom, egy olyan perverz állat legyen Alice közelében, mint te.-mondta Patrick, mire mindenki elkezdett nevetni, Pete pedig afféle ebben-lehet-valami vállrándítással reagált.
-Ő pedig Joe.-mutatott a mikrofonhajúra, aki mosolygósan intett.-Ő se normális.-tette hozzá Patrick.
-Majd észben tartom.-bólogattam nevetve.
-Várjunk... ő nem rajongó!-esett le Petenek.
-Hát nem.-erősítette meg Patrick. -Kicsodálkoztátok magatokat?-kérdezte unottan.
-Várj még egy kicsit.-tette fel a mutatóujját. Patrick csak a szemét forgatta, majd megszólalt.
-Addig körbeviszem Alicet, ha van hozzá kedve.-nézett rám.
-Persze.
Kimentünk a folyosóra, ahol már egy csomó ember sürgött-forgott. Patrick előhúzott a zsebéből egy nyakbaakasztható passtartót.
-Ezzel bárhova eljuthatsz a koncert után. -bólintottam, ő a nyakamba akasztotta.-Ó, és még valami... Kérlek, ne menj ki a VIPből nélkülem.-én reflexből bólogattam.
-Most hova megyünk?
-Mutatok valamit.-mosolygott sejtelmesen.
Lépcsőkön mentünk fel, fel és fel, amíg nem volt tovább. Patrick kinyitott nekem egy nagy, fekete vasajtót, én pedig kiléptem... a tetőre. Akkora volt, mint az aréna egész alapterülete, a szélén betonkorlátokkal. Lélegzetelállító volt. Az egész város látszott innen: a messzi magas épületek, a kivilágított utcák...gyönyörű volt.
Odaszaladtam a korláthoz, és onnan néztem a kilátást. Patrick halkan mögém lépett, és két kézzel átkarolta a derekamat. A hidegben most hirtelen melegem lett.
-Tetszik?-kérdezte halkan.
-Ez... gyönyörű.-mondtam félig hátrafordulva. Az arcára rávilágítottak a város fényei, kis árnyékokat vetve a vonásaiban. A zöld szeme úgy csillogott, mint a smaragd, a száján óvatos mosoly játszott. A fények miatt csak még jobban kijött a hajának vörös színe.-Hogy találtál rá erre a helyre?
-Sok próbánk volt itt, és a szünetekben nem tudtam mit csinálni.-vonta meg a vállát. Elképzeltem, hogy minden nap minden órájában emberekkkel vagyok körülvéve, és egyetértettem abban, hogy kell egy hely, ahova ilyenkor kicsit elmenekülhet.
-Annyira... nyugodt itt. Mintha lent nem is létezne az a nagy pörgés.-néztem vissza a panorámára.
-Ezért szeretek itt lenni. Semmi lesifotós. Semmi próba. Semmi őrült rajongók. Vagyis, tudod, nagyon szeretem őket, de néha... sok.
Én egyetértően bólogattam.
-És, sok lányt hozol fel ide?-ugrattam.
-Nem. Igazából erről a helyről még a srácok sem tudnak.
-Hűha.
Egy ideig csendben álldogáltunk a korlátnál, amíg egyszer csak Patrick megszólalt. Úgy hangzott, mintha épp egy poénon nevetne, amit én nem érthetek.
-Ez vicces.
-Mi?
-Más lány ilyenkor képeket csinál a srácokkal. Velük beszél. Nem is velem foglalkozik, hanem a hírnevemmel.
-Én nem vagyok más lány.-vágtam rá. Úgy tűnt, mégis megérthetem a poént.
-Tudom.
-Nekem nem a Fall Out Boy énekese vagy, Patrick Stump, aki híres és gazdag. Hanem csak Patrick Stump. Ennyi az egész.-vontam meg a vállam. Őszinte voltam. Nem lett volna értelme belemagyarázni semmi felsőbbrendű gondolkodásmódot, ha csak ez az egyszerű tény áll mögötte.
-Köszönöm.
-Mit?-néztem rá.
-Hogy így gondolkodsz.
Hátradőltem az ölelésében, és felnéztem az égre. Már teljesen sötét volt. A csillagok nem nagyon látszottak a város fényei miatt.
-Mikor kell menned?-kérdeztem. Bár nagyon kíváncsi voltam a koncertre, most azt kívántam, hadd maradhassunk még. El tudtam volna vele álldogálni itt örökké.
-Nemsokára. De nem fognak belehalni a fodrászok, ha pár percet kések.
-Fodrászok?-kérdeztem furán. Szerintem úgy volt jó a haja, ahogy volt.
-Igen.-bólogatott hitetlenkedve.-Sőt, sminkesek.-ebben a pillanatban felröhögtem.
-Komoly?
-Igen. Sajnos. Így általában később megyek, hogy ne maradjon idő a sminkesekre és a fodrászokra.
-Én meg már azt hittem, miattam.-néztem "csalódottan". Ő halkan felnevetett mögöttem.
-Nem, csak és kizárólag azért hoztalak ide, mert a sminkesek elől menekültem.
-Tudtam. Na, induljunk. Most nem úszod meg a fodrászt!-bontakoztam ki az öleléséből. Patrick fájdalmas arccal nézett rám, én pedig az ajtó felé kezdtem menni.
-Várj már egy kicsit!-mondta nevetve, mire megfordultam. Ő visszahúzott a panorámához, átölelte a derekam, és lassan felém hajolt. Rákulcsoltam a kezem a nyakára, és mélyen belenéztem a ragyogó, zöld szempárba. Ő elmosolyodott, és magához húzva lassan megcsókolt. Minden tökéletes volt.
-Emiatt nem úszod meg a fodrászt.-ugrattam.
-Pedig már azt hittem.-nevetett, és közben rákulcsolta az ujjait az enyémekre.
-Miattam ne késel el, az biztos!-indultam el az ajtó felé, Patricket is magammal húzva. Ő sóhajtott egyet, majd megrázta a fejét.
-Hihetetlen vagy.-mondta mosolyogva.
-Tudom.-vontam meg a vállam.
-Figyelj... ha leérünk, el kell engednem a kezed. Ott már lehetnek fotósok és riporterek is. Viszont ha látják, hogy belépőd van, azt hiszik, hogy rajongó vagy, és békén hagynak.-én szomorúan bólintottam egyet. Igazából nem akartam elengedni a kezét. -Még nem engedem el. Csak ha leértünk. -mondta mosolyogva. Ettől némiképp felvidultam. Nem csak a kezemet fogta, hanem egyik kezével átölelt, és nyomott egy puszit a hajamra.
Amikor viszont visszaértünk az első ajtóhoz, elengedte a kezem, és nem is nézett rám. Így vonultunk be a VIP csarnokba, amin át kellett vágni az öltözőjükhöz. Tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy engem védjen, de akkor sem tetszett. Szomjaztam arra, hogy figyeljen rám. Amikor felfelé mentünk, alig lézengett itt valaki. Most, amint meglátták, ezer vaku villant, és legalább öt mikrofont nyomtak az arcába. Én pedig megpróbáltam láthatatlan maradni. Ő udvariasan hárított minden kérdést, kedvesen mosolygott a kamerákba.  Amikor befordultunk az öltözőkbe vezető folyosóra, nagyot sóhajtott.
-Sajnálom, Alice. De nem szeretném, hogy zaklassanak téged. -fogta meg újra a kezem.
-Semmi gond.-mosolyogtam rá. Az előbb érzett bosszankodás most elpárolgott, ahogyan újra megfogta a kezem.
-Elkísérlek a helyedre. Amikor vége van koncertnek, gyere az öltözőnkhöz.
-Rendben.
Elindultunk a folyosón visszafelé, de mielőtt a VIP csarnokba értünk volna, lekanyarodtunk balra, a szektorokhoz. Patrick megállított a VIP bejárata előtt, ahol még senki sem volt, csak az a szekuritis, aki bekísért.
-Jó szórakozást a koncerthez!
-Köszi. Meglesz.-mosolyogtam rá. Utoljára még megszorította a kezem és homlokoncsókolt, aztán elindult vissza.
Beléptem a VIP szektorba, leültem a színpadhoz legközelebb eső helyre, és vártam a kezdést. Szerencsémre nem lettek olyan sokan a VIPben, csak pár újságíró. Ők nem vettek tudomást rólam, csak átnéztek rajtam, fontoskodva, folytott hangon társalogtak. Magamban elmosolyodtam. Ha tudnák, kivel és hogyan telt az elmúlt egy órám, biztos nem néznének le. De eszemben sem volt megosztani velük. Vagy bárkivel. Az elmúlt egy óra az enyém volt, csak az enyém.
Durván fél óra múlva hirtelen lekapcsoltak minden világítást. A rajongók sikítoztak, amikor megszólalt az első pár akkord a dalból. Rögtön felismertem: The Pheonix.
Hangosan énekeltem a dalt, és nem érdekelt, hogy lenéznek-e az újságírók. Én jól éreztem magam,  többi nem érdekelt.
Kigyúlt egy reflektor, és megvilágította a fiúkat. Lenyűgőzően játszottak.  A The Pheonix után jöttek sorban a dalok: Saturday, My songs know what you did in the dark, I Don't Care, Thnks fr th mmrs, Miss Missing You, Dance Dance, Just One Yesterday, This Ain't A Scene, Beat It...
Amennyire csak tudtam a sznob újságírók között is elengedtem magam, és élveztem a koncertet. Bámulatos volt. Patrick hangja élőben még jobb volt, nem egyszer rázott ki a hideg. A gitárszólók lenyűgőzőek voltak, a dob pedig tökéletes harmóniában volt a dalokkal.  Amikor vége lett, ráérősen kezdtem el szedelődzködni. Patricknek még úgy is át kell öltöznie.
Miután csak én maradtam a VIP szektorban, úgy döntöttem, elindulok. Felkaptam a táskámat és határozott léptekkel indultam az öltözők felé. Csak remélni tudtam, hogy jó felé megyek. Amikor felmutattam a kártyámat, mindenhol meglepetten néztek. Nekem vörös színű belépőm volt, az őröknek és mindenki másnak zöld, a sajtósoknak kék. Amikor befordultam az ismerős sarkon az öltözők felé, már biztos voltam benne, hogy eddig senkin sem láttam vörös belépőt. Bekopogtam az öltöző ajtaján. Pár pillanat múlva Patrick nyitott ajtót, és kilépett hozzám a folyosóra.
-Szia!-köszönt mosolyogva.
-Milyen belépő ez?-kérdeztem köszönés helyett.-Mindenki csodálkozva nézett, amikor felmutattam.
-Ugye nem kérdezgettek?-kérdezte ijedten.
-Nem. De nem válaszoltál.
-Olyan, mint a miénk. -kezdte vonakodva. -A a szürke csak a sima szektorokba érvényes. A kék csak a VIP folyosó- és szektor. A zöld bárhová mehet, kivéve az öltözőink és a színpad. Mármint a külső. A vörös... az a miénk. Szabad bejárás az öltözőkbe, vagy bárhova.
-Nem akarsz feltűnést kelteni, de a legritkább belépőt adtad?-mosolyodtam el hitetlenkedve.
-Azt akartam, hogy minél kényelmesebb legyen neked ez a koncert. -kulcsolta az ujjait a kezemre.
-Hidd el, kényelmes enélkül is.-billentettem oldalra a fejem.
-Akkor annak nagyon örülök.-mosolyodott el. -Hozom a kocsikulcsom. Hol is laksz...?
-Öhm... Megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy ma náluk... Nála alszom.
-Rendben. Akkor odaviszlek.
-Köszönöm.-ő beszaladt a kocsikulcsáért, addig én gondolkodtam. Ha lesz még randink, hogy tudom ezt titkolni? Vagy meddig? És ha megtudja, mi fog történni?
-Alice, jól vagy?-zökkentett ki a gondolataimból Patrick aggódó hangja.
-Persze.-mondtam a leghihetőbben.
-Csak... olyan szomorú volt az arcod. -emelte fel a szemöldökét Patrick.
-Nincs semmi. Csak elbambultam.-mosolyogtam rá. Ő megvonta a vállát, és úgy tűnt, nem fogja piszkálni a témát.
-Indulhatunk?
-Persze.
Megint megfogta a kezem, és úgy vezetett a folyosón abba az irányba, amerre még nem voltunk. Nem viccelt: ide tényleg senki sem jöhetett be. Nem sokat kellett sétálni, egy fehér ajtóhoz értünk, amit kinyitott előttem, és kiléptünk a novemberi este hidegébe. Összehúztam magamon a vékony kabátomat, és körbenéztem. Nagy, kihalt parkoló volt magas kerítéssel, és egy távirányítós kapuval, ami egy kihalt utcára vezetett. Csupán négy autó állt a parkolóban. Patrick odavezetett a legkevésbé feltűnőhőz-bár még ez is túl feltűnő volt. Beültem az ezüstszínű autó anyósülésére, a másik oldalon pedig Patrick ült be. A csöndben halkan felmoraljott a kocsi motorja. Patrick azonnal ráadta a fűtést, de még így is fáztam. Ráraktam a kezem a könyöktámaszra, és kinéztem az ablakon. Egyszer csak Patrick meleg kezét éreztem meg a kezemen. Felé fordultam, és összetalálkozott a tekintetünk. A száján apró mosoly játszadozott, a szeme fényesen csillogott. Reflexből elmosolyodtam, és én is rákulcsoltam az ujjaim a kezére. A szemét az útra szegezte, és kifordult a parkolóból. Normál esetben hidegen hagyott egy kocsi-de most hálás voltam neki, hogy automata váltós. Így Patrick végig fogta a kezem. Megkérdezte, milyen volt a koncert, én elmondtam, hogy elképesztő, és hogy végigénekeltem. Megkérdezte, hogy mit szóltak hozzá, mire én megmondtam neki, hogy nem nagyon érdekel mások véleménye. Erre elnevette magát. Azt mondta, nem is számított másra.
Nagyon sajnáltam, amikor megérkeztünk Zoeyék házához. Ez azt jelentette, hogy ki kellett szállnom. Felsóhajtottam, és kinyitottam az ajtót.
-Ennyire szabadulni akarsz?-ugratott Patrick. Visszacsuktam a kocsi ajtaját.
-Nem. Egyáltalán nem.-fordultam felé újra.
-Akkor ne siess úgy.-mosolygott rám.
Visszatettem a kezem a könyöktámaszra, ő pedig újra megfogta. Szinte egyszerre szólaltunk meg.
-Szóval...
-Köszö... mondd előbb te.-nevetett fel Patrick.
-Jó. Szóval... Nagyon köszönöm a ma estét. Tényleg. Csodálatos volt. És köszönöm a jegyet is. Nem lehetett könnyű megszerezni.
-Én köszönöm, hogy ott voltál. És emiatt ne aggódj. Esetleg... lenne kedved eljönni velem valamelyik nap vacsorázni?-kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.
-Persze.-dobódtam fel azonnal. Szóval megint látom. Ő a lelkesedésemet látva elmosolyodott.
-Akkor... mondjuk kedd este?
-Rendben.
Megsimította az arcom és lassan megcsókolt. Átkarolta a derekam, én pedig a dzsekijénél fogva húztam közelebb magamhoz.
-Patrick...-suttogtam.
-Igen?
-Mennem kell.
-Rendben. Majd hívlak.
-Én is.
Még utoljára belenéztem a ragyogó zöld szempárba, és kiszálltam a kocsiból. Ő integetett, és elhajtott. Néztem az ezüst autót, ahogy kikanyarodik a kertvárosi utcából. Megcsörgettem Zoeyt, aki szintén nemrég érkezhetett meg, mivel még mindig kabátban volt. Felsiettünk a szobájába.
-Na, mondd már, mi volt!-sürgetett idegesen. Letelepedtünk az ágyára, és elkezdtem mesélni. Egy részletet sem hagytam ki. Rám nem jellemző, hogy valamiről így beszéljek. Komolyan, mint valami szerelmes tinilány. Ja, bocs, igazából az voltam. Zoey sikongatva hallgatta végig, és leesett az álla, amikor megmutattam a vörös színű belépőt.
-Azta...-nézte csillogó szemmel a kezemben lévő "szent ereklyét".
-Olyan aranyos volt! Várj, valaki hív.-előhalásztam a táskámból a telefonomat, és emelkedő pulzussal néztem a képernyőt. Odafordítottam Zoeynak, aki egy sikítással reagált.
-Vedd fel! És hangosítsd ki!-sipítozott.
-Jó, de csak ha csendben maradsz. -szóltam rá. Ő elmutogatta, hogy becipzározza a száját. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd felvettem és kihangosítottam.
-Szia!-szólt bele Patrick.
-Szia! Máris kedd este lenne?-kérdeztem nevetve.
-Nem, csak... Alice, nagyon sajnálom. Valaki észrevette, hogy vörös belépőd van, és csinált rólad egy képet. Szerencsére alig látszik belőle valami, de... felrakták a netre. És most azt boncolgatják, hogy ki vagy. Tényleg sajnálom. Legközelebb jobban vigyázunk. -mondta szomorúan, és a hangjából mély bűntudat csengett.
-Ó. Semmi baj.
-Tényleg sajnálom.
-Azt mondod, nem sok látszik belőle. Akkor meg nincs baj, nem?
-Még nincs.
-Jaj, emiatt ne legyen bűntudatod. Az én hibám is. Figyelhettem volna jobban. Figyelj, majd ha legközelebb veled megyek valahova, zsákot húzok a fejemre, akkor pedig fotózhatnak amennyit csak akarnak, jó?-Patrick a vonal végén felröhögött. Természetesen nem gondoltam komolyan, de legalább kicsit megnevettettem.
-Na, hagylak. Alig várom a keddet! Jó éjszakát!
-Én is! Szia!
Miután leraktam a telefont, Zoey sikongatott egy sort. Sipítozva adta a tudtomra, hogy "milyen cukik vagyunk mááár", meg hogy "ááá, akkor kedden is találkozunk", és hogy "új ruha kell nekem"
-Jó, de ha minden randira új ruhát veszek, lassan elmegy az összes pénzem.
-De megéri!
-Hát meg!-bólintottam boldogan.