4., rész-WHY?!

Újabb találkozás

Egy hét telt el az első találkozásom óta Patrick Stumppal. Semmi sem történt, amit nem is sajnáltam. Látni sem akartam, mert -bár ő ezt nem tudta- nem tudtam elszakadni a zenéjüktől, és úgy éreztem, ő "nyert", és ezt nem akartam beismerni. A második ok még ennél is egyszerűbb: idegesített. Iszonyatosan.
Azt hittem, ezzel a történetnek vége, szerencsémre sosem látom többet, egy ideig hallgatom őket, aztán remélem megunom, megutálom, és kiszelektálom a zenéket.
A hangsúly a "hittem"-en van. Merthogy egyik sem következett be: a zenéket éjjel-nappal hallgattam, és hát...

Szombat reggel. A szokásos kávézóba lévő utamat tettem éppen meg, el is feledkezve arról, hogy mi történt ott egy héttel azelőtt.
A kávézóból halvány fény szűrődött ki, noha belátást nem engedett a kis kávézóba, mivel csupa pára volt az összes hatalmas kirakat. Kihúztam a fülemből a fülhallgatót, beléptem, és elégedetten nyugtáztam, hogy rajtam kívül senki sincs a kávézóban, csak a kedves felszolgálósrác, akivel néma szerződést kötöttünk: mindig eljártam a kávézóba, ő kiszolgált rendesen, én pedig mindig adtam bőséges borravalót. Egy-egy elejtett flörtön kívül pár szót váltottunk néha, és ezzel mindenki meg volt elégedve.
Most is, hatalmas mosollyal köszöntött, a korai órához mérten még álmosan. Megrendeltem  a szokásos kávém, leültem a szokásos ablak melletti helyemre, és miután kihozta nekem a kávét, bedugtam a fülembe a fülest, mire látszólag kedvtelenül visszaállt a pultba. Gondolom, arra számított, hogy beszélünk kicsit, de őszintén nem volt most kedvem jópofizni vele.
Háttal ültem az ajtónak, ezért csak akkor vettem észre, amikor már leült elém. Megint itt volt.
-Tudtam, hogy itt leszel.-mosolyodott el.
-Ugyan honnan tudtad volna?-kérdeztem gorombán.
-Mert te megint akartál velem találkozni. Különben miért jöttél volna ugyan abba a kávézóba, és miért ültél volna ugyan ahhoz az asztalhoz?
-Képzeld el, én mindig ide járok, mindig ebben az időpontban, és mindig ide ülök.-mordultam rá.
-Ez esetben tévedtem.-emelte fel akezét védekezően, de a mosoly még mindig ott játszott a száján.
-Nem is tudod mekkorát.-vetettem oda.-Mellesleg, örülnék, ha elmennél.
-Még be sem mutatkoztam.-hagyta figyelmen kívül a beszólásomat.
-Nem is kell. Tudom ki vagy.
-Én viszont nem tudom, hogy te ki vagy.
-Ha elmondom, békén hagysz?
-Talán.
-Alice. Alice Ross.
-Alice. Gyönyörű név.-dőlt hátra a székében.
-Jó, most már békén hagyhatnál.
-Eddig sem kellett volna beszélned velem. Rég kidobathattál volna. A pultos fiú biztos segített volna.-intett a fejével a pult felé, ahol a fiú furcsán méregetett minket.-Vagy hallgathattad volna tovább a zenét, és figyelmen kívül hagyhattál volna. -mondta. És igaza volt. Tulajdonképpen miért is beszélek vele? Zene. Tényleg. Bedugtam a fülhallgatómat, és elindítottam a kedvenc lejátszási listámat. Amiben az első szám a FOB Where Did The Party Go cmű száma volt. FOB. Nem a legjobb ebben a szituációban, amikor éppen az énekest próbálom figyelmen kívül hagyni. De mindegy.
Leraktam az asztalra a telefonom, amit pechemre a mozdulat közben feloldottam, így most ott virított az albumborító a képernyőn. Azonnal kirántottam a fülest, és a telefonom után kaptam, de már késő volt. Amint felnéztem Patrick Stump arcába, láttam rajta a nyertes vigyort, és a visszatartott nevetést.
De nem érdekelt. Nyugodtan vidsszadugtam a fülembe a fél fülhallgatót, mintha semmi sem történt volna, és kerestem egy számot a telefonomban, ami nem FOB. Végül amikor megtaláltam, szándékosan úgy raktam vissza a telefonom az asztalra, hogy lássa: számot váltottam. Ő a szemöldökét felvonva mosolygott rám tovább, én pedig unottan néztem bárhova, csak nem a szemébe.
-Miért kapcsoltad át? Nem tetszik?-kérdezte, én pedig rá akartam vágni valami sértőt, de úgy tűnt, tényleg őszintén érdekli.
-Most nem illik a hangulatomhoz.-feleltem normális hangnemben. Úgy tűnik, meglepte a normális válaszom, de örült neki, így mosolyogva bólintott.
-De a második kérdésemre nem válaszoltál. Tetszik?-én megvontam a vállam. Valami választ még várt, de miután látta, hogy nem szándékozok semmi mást mondani, újabb kérdést tett fel.
-Milyen zenéid vannak?
-Mi ez, kihallgatás?-tértem vissza a megszokott stílusomba.
-Nem, ez egy beszélgetés.
-Egy beszélgetés nem abból áll, hogy az egyik folyamatosan kérdez, a másik meg mindig válaszol.-ő elgondolkodott, majd bólintott.
-Akkor kérdezz.
-Jó. Patrick Stump, miért jöttél újra vissza?-úgy tűnt, várt már erre a kérdésre, mert nagyon halkan elnevette megát.
-Miattad.-felelte a szemembe nézve.
-Mert?
-Nem te mondtad, hogy az ilyen nem beszélgetés? Én jövök.-amikor rájöttem, hogy éppen azt csináltam, amiért őt leugattam, biccentettem egyet.
-Szóval. Milyen zenéid vannak?-én meggondolatlanul elétoltam a telefonom, de aztán rájöttem, hogy nem a szokásos zenéim vannak rajta, hanem tele van Fall Out Boy-jal. Már a kezében volt, amikor utánakaptam.
-Ne! Inkább ne nézd meg!-kaptam volna a telefonom után, de ő elhúzta előlem.
-Miért?-vonta fel a szemöldökét.
-Mert... csak.-mondtam, de nem ért semmit: már a zenéimben kutakodott. Én szemlesütve vártam a kiröhögést, de az nem jött. Miután végignézte a zenéket, a telefonomat visszacsúsztatta elém.
-Semmi megjegyzés?-kérdeztem gyanakodva.
-Nem, majd a következő kérdésben.-felelte teljesen normálisan.
-Szóval, azt mondtad, miattam jöttél vissza.-mondtam, mire ő bólintott.-A kérdésem: mert?
-Miért érdekel ennyire ez a téma?-kérdezte. Én belenéztem a szemébe-ami egyébként zöld és gyönyörű- és a szám szélét rágva gondolkodtam valami elfogadható válaszon. Egyébként én sem tudtam. Mit válaszolhatnék? Hogy elhatároztam, hogy bunkó leszek vele, de képtelen vagyok rá? Vagy hogy még én sem tudom, de miatta jöttem vissza?
-Én sem tudom. -válaszoltam őszintén. -De nem válaszoltál a kérdésemre.-ő elmosolyodott.
-Alice Ross, egyszerűen nem tudtam nem visszajönni.-vonta meg a vállát.
-Ne szólíts a teljes nevemen.
-Te se.-én bólintottam egyet. -Szóval, Alice. Mióta hallgatod, amit hallgatsz?-nem mondta ki, de tudtam, mire  érti.
-Egy hete.
-Véletlen?
-Nem.-ő bólogatva hallgatott. Egy kis idő után újra megszólaltam.-Amikor bunkó voltam veled... miért nem hagytál itt a francba?-bukott ki belőlem a kérdés. Ő elmosolyodott, és megvonta a vállát.
-Nem tudom. Miért voltál velem olyan?
-Én csak... nem tudom. De sajnálom. Nem akartam, hogy azt hidd...-itt hirtelen félbehagytam  a mondatot.
-Hogy mit higgyek?-kérdezte Patrick, majd amikor látta, hogy ezt már nem fogja megtudni, ismét ő kérdezett. -Szóval, Alice. Lenne kedved eljönni velem egy koncertünkre?-a kérdés meglepett, de azonnal rávágtam a választ.
-Igen.-mintha nem is én mondtam volna. Mi??? Miért mondtam ezt??!! Egy órája még a pokolba kívántam! Ő elmosolyodott, elvette a telefonom, pötyögött valamit, majd elém rakta.
-Beleírtam a telefonszámom. Péntek este, fél hét az jó?
-Igen. Az jó.-mondtam, miközben a telefonomban kurkásztam. Tényleg ott volt a száma! Gyorsan megcsörgettem.
Pár másodperc múlva egy telefon csörgése szakította meg a csendet. Nem zene volt, hanem az alapértelmezett csörgés. Rám nézett, majd a telefonjára.
-Te csörgetsz?
-Igen. Csak hogy te is tudd a számom.-mondtam.
-Szóval... érted megyek fél hétre. Hol laksz?-kérdezte.
-Öö... inkább elmegyek magamtól. Biztos sok dolgotok van a koncert előtt.-reméltem, hogy nem sejti meg az igazi okot, amiért nem jöhet értem.
-Nem baj. Majd megoldom.
-De tényleg. Nem kell. El tudok menni magamtól is.
-Biztos?-kérdezte.
-Biztos. Nagylány vagyok már.-mondtam, mire elmosolyodott.
-Akkor... gyere oda fél hétre, csörgess meg, és kimegyek érted.
-Rendben.-mondtam mosolyogva. Mosolyogva?! Mi van velem?!
-Hát... nekem viszont lassan indulnom kell.-húzta el a száját.
-Semmi gond. Nekem is indulnom kéne haza.
Felálltunk, ő fizetett (minden ellenkezésem ellenére kifizette az én fogyasztásomat is), és együtt indultunk ki a kávézóból. Felajánlotta, hogy hazavisz, de én nemet mondtam, arra hivatkozva, hogy szeretek sétálni, így hát egyedül indultam haza.
Vele együtt a jókedvem is elpárolgott, és nem tudtam rájönni, hogy mi történt a kávézóban.

-Alice? Szia!-szólt bele Zoey a telefonba.
-Zoey, Nagyon sürgős. Nálunk, fél óra múlva?
-Mindjárt indulok.
Miután letettem a telefont, bedugtam a fülhallgatót, és ráérősen haza indultam.  Benyitottam a házba, ahol még mindenki aludt, csináltam egy teát, és a szobámban vártam Zoeyt. Amikor küldött egy sms-t, hogy itt van, rohantam ajtót nyitni.
-Szia! Siettem, ahogy tudtam. Mi történt?
Elmeséltem mindent, a kávézóban történteket, Patrick kérdéseit, és a randimeghívást is. Annyira hadartam, hogy Zoey alig értette.
-Hű. Azt hiszem, ennyi.-álltam meg a fal mellett, mert eddig járkáltam, és hevesen mutogattam is hozzá.
-Jézusom, Alice! Ezt nem mondod komolyan!-sipítozott.
-Zoey, csss! Mindenki alszik!
-Bocsi, de ez... Wow!-örvendezett egy fokkal halkabban.
-Nem értem, miért mondtam igent.
-Miért ne? És... ő Patrick Stump! Olyan cuki!-hüledezett.
-Hát, tényleg nem csúnya. A szeme színe olyan... meg a haja... na. Érted. És... olyan... ő megért. Nem mint a mi korosztályunk. Tényleg, hány éves is?-kérdeztem Zoeyt, akinek a mosoly az arcára fagyott.
-Te tényleg nem tudsz róla semmit, ugye?
-Nem. De mondd már!
-Hát... Patrick... Huszonkilenc éves.
-Hogy mi??? Mennyi?-kerekedett el a szemem.
-Huszonkilenc.
-Ezt nem mondod komolyan...
-De. És ő tudja, hogy te...?
-Nem. Fogalma sincs róla.-csúsztam le a földre a fal mellett.
-És most... mi lesz?-kérdezte halkan Zoey.
-Hát... elmegyek a randira. Amúgy is csak egy randi lenne szerintem...
-Nem tudhatod.
-Erre a lehetőségre még csak gondolni sem merek. -a tenyerembe temettem az arcom. -Na jó. Én farkas éhes vagyok. Úgy hallom, anyuék felkeltek. Maradsz reggelire?
-Anyukád csinálja a reggelit, vagy apukád?-kérdezte félve.
-Anyu.
-Akkor szívesen.-hát igen. Apu és az ő próbálkozásai. Sosem tudott főzni, még egy rántottát is el tud rontani. Néha viszont próbálkozik, elég kevés sikerrel-na ilyenkor van az, amikor Zoey nem szeret itt reggelizni nálunk.
Lementünk a lépcsőn, és az orrunkat megcsapta a friss palacsinta illata.
-Igen. Biztos anya csinálja a reggelit.-bólogattam.
-Szia anya!-anyu hátrafordult, és mosolyogva köszönt vissza.
-Sziasztok.
-Csókolom!-köszönt Zoey.
-Maradsz reggelire, Zoey?-kérdez6te anya, miközben éppen feldobott egy palacsintát, ami fordítva, tökéletes pontossággal landolt a serpenyőben.
-Igen, köszönöm!
Reggeli közben Zoey elmondta, hogy egy koncertre mennénk együtt, péntek este. Anyuék természetesen beleegyeztek-ilyen szempontból nagyon jófejek.
Tehát kész az alibim a randi estéjére.