Előzetes-WHY?

Egyszer csak ott volt mögöttem, és eltolt onnan. 

-Most azonnal menjünk innen!-mondta villogó szemmel.

-Ki vagy te nekem? Te csak ne mondd meg, hogy mit csináljak!-mondtam. 

-Már megint szörnyen gyerekes vagy!-mondta a fejét csóválva. Megfogta a karom, és elhúzott a fiúktól. A szórakozóhely hátsó kijárata egy sikátorba vezetett, oda vitt ki. 

-Miért vigyázol rám? Inkább hagytál volna ott!-mondtam.

-Nem tehettem.-mondta.

-Na és ugyan miért nem?-kérdeztem flegmán. Tudtam, hogy nem ezt érdemli, de most egyszerűen eluralkodott rajtam a düh, a keserűség és az elkeseredett harc. 

-Mert...-nem tudta befejezni a mondatot. Arrébb ment, és a hidegben járkált. Láttam a lélegzetemet. Ott gomolygott minden egyes levegővételem után.-Nem tudom magam távoltartani tőled. Nem megy.-mondta inkább a falnak, mint nekem, és belevert a falba. Halkan közelebb mentem, és átöleltem hátulról. Ő még mindig nem mozdult. Csak állt a falnak támasztva a kezét. Szaporán lélegzett. Minden egyes lélegzetvétele után kis felhőcske módjára szállt fel a levegő. Én remegve fordítottam magam felé.

-Akkor ne tartsd. -mondtam mélyen a szemébe nézve, de ő kerülte a tekintetemet. 

-Tizenkét év. -mondta halkan.

-Nem számít.-mondtam a tekintetét keresve.

-A szüleid.

-Nem érdekelnek.

-A média.

-Megoldjuk.

-Nem lehet normális életed.-mondta szomorúan.

-De nekem az nem kell, nem érted?! Nekem nem kellenek ezek nélküled.

-Alice. Nem tehetjük. Te is tudod. -mondta, én pedig mintha darabokra estem volna.